Megfordulok, és egy lány jelenik meg előttem. Fehér fényfátyol veszi körbe, mint ha egy aura lenne.
- Várj!- Kiáltok rá. De észre sem vesz, csak folytatja útját a sötétségben. Egy láthatatlan lépcsőn kezd lépkedni, egyre magasabbra és magasabbra emelkedik.
A lány megáll, majd lenéz. Csak nézi az alatta szunnyadó sötétséget. Tekintete rám terelődik, és ebben a pillanatban egy fény vakít el.
A következő pillanatban ismét a hídon állok, a lány pedig a korláton. Ez valahonnan ismerős... A lány megfordul és egyenesen a szemembe néz. Elmosolyodik, én pedig szaladni kezdek felé, de mintha egy futópadon futnék, nem haladok előre.
-Ne!- Riadok fel.
Testem izzadtságban fürdik, homlokomról hideg verejtékcseppek kúsznak. Felülök az ágyam szélére, és csak fújtatok.
- Mi a fene van velem?
Három nap telt el a hídon történtek óta. Azóta mindig ő jelenik meg az álmaimban. Hogy nem tudom megmenteni, hogy túl lassú vagyok, túl gyenge. De megmentettem, akkor miért félek ettől ennyire?
Talán azért, mert az óta nem is hallottam róla. Nem jött be az iskolába, és a hídon sem találtam, de az valamennyire megnyugtat, hogy nem gyűlnek csokrok az iskolapadján. Vagy csak elköltözött, de arról hallottunk volna a tanároktól. Meg kéne tudnom a címét, és meglátogatni, csak hogy tudjam, jól van e.
De miért érdekel ez engem ennyire? Lehet, hogy igaza van. Tényleg furcsa vagyok…
Megmosakodom, fogat mosok, majd felveszem az iskolai egyenruhámat. Ami egy fekete nadrágból, fehér ingből és egy sötétszürke öltönyből áll. Amit mellesleg, ki nem állhatok.
Persze a húgom ebben is megelőz.
Szinte minden reggel, legalább tíz perccel előttem jár. Mikor felkelek, ő már tökéletesen készen áll és mire én elkészülök, ő már az iskola felé tart.
Ezt a precizitást Anyámtól örökölte. Én viszont mindent apámtól örököltem, a külsőmet és a belsőmet egyaránt.
Bár néha nem tudom eldönteni, hogy erre büszke lehetek e. A kék szemem miatt mindig kitűnök a tömegből. A külsőleg hideg természetem pedig sokakat megrémít.
Ha ezt mind összeadjuk: A kék szemet, a hideg külsőt, és a betegségem, ami egy vérengző vadállattá változtat, ha felidegesítenek.
Akkor már sejthető, hogy honnan jött a kékszemű farkas elnevezés. Bár apám megtanította hogyan kontroláljam a bennem szunnyadó "bestiát".
Néha mégis közel állok ahhoz, hogy kitörjön. Ami azért nem lenne jó, mert ugyan akkor apám azt is megtanította hogyan védjem meg magamat.
Krav maga, Systema, Defendo. Amit ő elsajátított a harcmezőn, azt nekem is megtanította. Hogy amíg ő távol van, én védelmezzem a családot, ahogy azt egy fiúnak kell.
A konyhából sistergés hallatszik. Vajon mi lesz ma a bento-ban? Ha apám készíti, akkor csak egy valami lehet, bacon és sülttojás. De ha anyám csinálja, akkor rizs, tojás és zöldségek szójaszósszal.
Ahogy kinyitom, a konyha ajtaját rögtön megcsap a sült bacon kellemes illata. Belépek és látom, hogy apa sürög, forog a konyhában, elég nehéz néha elhinni, még nekem is, hogy egy veterán katona reggelit csinál gyermekeinek a konyhában. Tökéletesen simára borotvált fején, megcsillan a reggeli fény. Apám megfordul, és tekintetét rám szegezi. Akár hányszor a szemébe nézek, mint ha a tűkörképemet bámulnám. Marcona tekintetét, néha félreértik az emberek. Nem neheztel ő senkire, egyszerűen csak így született, ahogy ő mondaná. Ráncos homlokán már meglátszanak az évek, ahogy a jobb szeme alatt lévő vágás a tapasztalatot. Sok évet megjárt katona volt ő, karrierjének aztán anyám és én vetettem véget, de ő mindig azt mondja, nem bánta meg, ahogy ezt egy jó férj, és apának kell.
- Jó reggelt!- Lejtek egy mosolyt felé.
- Jó reggelt fiam!
- Megint bacon és tojás?
A kék tégla alakú, kis silány bento-s dobozomba bedobja a rántottát és három szelet bacon-t terít rá.
- Tessék!- Nyújtja át a dobozt.
- Köszi, apa.
- Hallottam, sokat forgolódtál az éjjel, minden rendben?- Kérdezi, homlokát ráncolva.
- Persze, csak egy rossz álom volt.
- Na és miről szólt?
Homályosan villannak be a képek, amiket tisztán láttam nem is olyan régen. Furcsán megborzongok, ahogy ismét az álmaimra gondolok.
- Egy lányról, aki egy korlátról akar leugrani, és én nem tudom megmenteni, akár hogyan is próbálom.
Apa elmosolyodik és megsimogatja a fejemet.
- Akkor nem próbálod eléggé! Egy férfinak mindig felkészültnek kell lennie, hogy megvédhesse a szeretteit.
- Szerettem? Dehogy, nem!- arcom elvörösödhetett, mert apa gyanúsan mosolyogni kezd.
- Oh, szóval ez a lány valódi?
- Lehet, de most mennem kell, mert elkések a suliból!
Gyorsan Beteszem a dobozt a táskámba és a bejárati ajtó felé veszem az irányt.
- Connor!
- Hm?
- cuimhnigh i gconai.(Ez Írül annyit tesz: Mindig emlékezz.)
- O m’ anam!(Szívemből)
Apa a kezét törölgetve visszamegy a konyhába, én pedig elindulok az iskolába.
Mindig ezt mondja, mikor egy újabb munkára indul. Én pedig mindig ezt válaszolom neki.
Ez már amolyan búcsúzkodási formává vált számunkra. Mint másoknak egy puszi, vagy egy ölelés.
Az iskola szerencsére nincs messze, így általában gyalogolni szoktam. Persze kerülőben, mert a lejtőt nem akarom megmászni soha!
Az iskola felé tartva, egyre több diákkal találkozom. Áll nevetések, mosolyok és persze a kihagyhatatlan pletykálások a másikról. Van olyan is közöttük, aki az osztálytársam, de ők szinte azonnal elkapják a tekintetüket rólam.
Az út két oldalát cseresznyefákkal ültették végig, egészen az iskoláig. Az ágaik között beszűrődő napfény megvilágítja a földön fekvő rózsaszín szirmokat. Amik rózsaszínben úszva, világítanak a rájuk vetülő fénytől. Mint ha csak egy rózsaszín folyó vinne az iskolába.
Aztán ahogy meglátom az iskola fos zöld, frissen festett kapuját, legszívesebben visszafordulnék.
Közben a körülöttem lévő diákok észrevesznek és szinte rögtön sugdolózásba kezdenek.
- Te, az nem A Farkas?
- De igen, gyorsan kerüljük ki, mielőtt baj lesz!
- Bah…- sóhajtok fel.
Lassan, komótosan lépkedve az iskola kapujához érek. Ahol a bal oldali falra egy holografikus képet vetítenek ki: Hayabusha középiskola.
- Connor!- Hallatszik egy kiáltás a hátam mögül. A hang határozott, de nőies, és furcsán ismerősnek hat.
A hátamon hírtelen tompa fájdalmat érzek, amit egy csattanás hangja kísér. Valaki a hátamra csapott? Mi az isten?!
Ahogy hátrafordulok egy kedvesen mosolygó arcot vélek felfedezni, Choi-san személyében! Szinte teljesen más, mint ahogy a hídon láttam. Olyan… Természetesen mosolyog? Ha ez a helyes kifejezés rá.
De nem csak ez változott, valahogy a kinézete is. A haja kicsit rövidebbre vágva, vörös csíkokban melírozva. Az ingje felső része kigombolva, mint egy lazának tűnő srácnak. Ami egy ilyen széplányhoz képest elég furcsán hat. De nem áll feltétlenül rosszul neki. Ha csak nem hajol be, mert akkor kilátszik a melle. Hm… Mi a szaron gondolkodom már megint?!
- Yo!- Vigyorodott el.
- Yo?
- Igen. Ez annyit tesz, hogy Héj!
- Oké, de csak így idejössz hozzám?- Néztem kicsit értetlenkedve.
- Miért, hogy kéne? – Pislogott - Haverok vagyunk, vagy tévedek?
Haverok…?! Bizton állíthatom, hogy valamiről maradéktalanul is, de lemaradtam!
- Jól vagy Choi-san?- Jött a kérdés, egy szintén ismerős, de már inkább kellemetlen hangtól. Az arctalan tömegből előlépő alakra, szinte mindenki felfigyel. Jóképű, sportos alkatú srác, hosszú göndör fekete hajjal, szinte minden lány álma. Hasegawa Masahiro, egy igazi bájgúnár, legalábbis számomra. Mivel én tudom, hogy ki ő valójában.
Hasegawa bárgyú mosolyával közelebb lép Choi-sanhoz.
- Csak nem a farkas újabb áldozata lettél?
Kérdezi lágy hangon, miközben megvető pillantásokat vet rám.
- Nem éppen, Connor a haverom!- Jelenti ki nyugodtan.
- Connor?- Lepődik meg Bájgúnár-san.
- Az én volnék, de hogy ki az a haver, arról halvány, lila fingom sincs!
Hasegawa felém fordul és méregetni kezd a szemeivel. Mint ha csak azt sugalná, hogy engem meg ki kérdezett? Majd védelmezően Choi-san és közém áll.
- Ideje menned, Farkas!
- Legalább ebben egyetértünk… Bájgúnár!
Ezzel hátat fordítottam a tömegnek és tovább indultam az iskola felé. Ahogy lépkedek, egy nagy csattanás hallatszik a hátam mögül. A hang irányába nézek és látom, ahogy Hasegawa, Choi-san lábai előtt fekszik. A lány szemeiben a düh szikrái lobbantak lángra.
- Mit képzelsz, mégis ki a fasz vagy te!?- Vonja kérdőre haragosan Choi-san.
- Hát… Én csak…!- Dadog meglepődötten a fiú.
Jobb lesz, ha tovább megyek, mielőtt látványosan elröhögöm magamat. Egy ideig még hallatszik a háttérben, ahogy a lány kioktatja azt a szerencsétlen bájgúnárt.
Hasegawa Masahiro nem csak, hogy bájgúnár, de nem mellesleg utál is engem. Nem is csoda, hiszen benne volt azon kölykök között, akiket megvertem. Azóta nem sokat fejlődött, ahogy észrevettem, maximum annyiban, hogy a Karate klub sztárja. Talán most nehezebb dolgom lenne, ha felidegesítene.
Belépek az iskola kapuján, és rögtön a cipős szekrényem felé veszem az irányt.
- Connor, várj!- Szól utánam ismét a lány.
- Igen?
- Jól vagy?
- Persze, és a te kezed?
A lány a kezére néz, majd kajánul elmosolyodik.
- Kutya baja, már megszoktam a Taekwon-do-n! Meg különben is, ezért megérte!
- Hát szépet odasóztál neki!
Felveszem az iskolai cipőmet, majd beteszem az utcait a szekrénybe. A lány csak áll mellettem, tekintete a földre szegezve. Mint aki teljesen elmélyült a gondolataiban.
- És, mit szeretnél?
- eh?- Néz rám értetlenül.
- Hát, gondolom nem hiába kiabáltál utánam.
- Igen… Szóval… Beszéltél valakinek arról, ami a hídon történt?
- Nem!- Vágtam rá gyorsan. Mire ő egy kedves mosollyal válaszolt.
- Mehetünk?- Kérdezte udvariasan.
- Hova?
- Az osztályba, természetesen!
- Nem kell szemmel tartanod… Senkinek nem fogom elmondani!
- Nem szemmel tartalak, haverok vagyunk!
Pont velem akar barátkozni? Ezt ő sem gondolhatja komolyan! Bár, lehetséges, hogy így akarja meghálálni a hídon történteket, de így csak bajba sodorja magát!
- De miért én?
- Te tűnsz az egyetlen normális arcnak itt!
- Balgaság…
- Lehet, csak azért talállak normálisnak, mert nincs ki a négy kerekem! Vagy talán, mert mi ketten vagyunk normálisak, és a többiek nem azok. Vagy talán egy másik világból származunk. És ez az idegen világ próbál kilökni magából, mert csupán idegen testek vagyunk számára.
- Őőő…. Choi-san?- Szólítom meg, de szinte meg sem hallja, amit mondok.
- Ne hívj már így! Sun Jung a nevem!
- Oké, Sun Jung! A helyemben, nem találnád furcsának, ha éppenséggel, a fordítottja történne?
A lány az állához kap, tekintete egyszer rám szegeződik, majd a mögöttem lévő falra. Majd ismét rám.
- Nem! – Nem a fenét nem! Már rég hívta volna a tanárokat, zaklatásért!
- Attól még, hogy van egy közös titkunk, még nem kell közös életünknek lennie. Főleg, ha az egyikünk egy farkas a világban!
Ezzel hátamra csaptam a táskámat és elindultam a lépcső felé. Mit gondolhatott, mikor egyáltalán ezt kitalálta. Egyszerűen nem működhet, mert az iskolatársaink nem hagynák.
Rögtön az első nap sugdolóznának, már felírnák a helyi patkányok, hogy Sugiura x Choi meg franc, tudja mit nem.
- Emberibb vagy, mint bárki ebben az iskolában!- Zengett a folyosó Sun Jung hangjától. – És nem érdekel, mit mondanak ezek a férgek! Felőlem pletykálhatnak, amennyit akarnak, mert közöttünk olyasmi van, ami nekik soha nem lehet!
Mi a francról beszél ez? A tenyerem izzadni kezd, a lábam pedig a földhöz tapad, nem bírok megmozdulni.
De… Én pedig mit drámázok ezen…? Soha nem voltak barátaim. Itt a lehetőség, és most meg eldobnám? Csak azért, mert azon morfondírozok, hogy mit gondolnak rólunk, mások?
De ha tényleg, csak azért csinálja, hogy megbizonyosodjon róla, hogy nem árulom el a titkát? És utána majd ügyet sem vet majd rám? Az után meg majd jól kiröhög a haverjaival, hogy: „haha, de egy balfék!”
Meg fogom ezt bánni? Nem, biztos nem! Biztos, hogy nem? Mitől félek? Miért?
- Miért, mi van köztünk?- Teszem fel a kérdést, zavarodott arccal.
Sun Jung elmosolyodik, arca minden részlete szinte ragyog, hogy feltettem a kérdést.
- Egy híd!
Hogy hova vezet ez a híd…? Még nem tudom! De most először, kíváncsi vagyok…
